Mi történik Szécsényben mostanság?

Szigorúan ellenőrzött életek

Február 23-án Székesfehérváron láthatta a közönség, március 4-én este a Duna Televízió is levetíti Petényi Katalin és Kabay Barna újabb megrázó erejű dokumentumfilmjét

Szent István-emlékév (2013), Márton Áron püspökké szentelésének évfordulója (február 12.), A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja Magyarországon (február 25.) és egy soha nem látott dokumentumokra, drámai sorsokra, katartikus életutakra épülő film a kommunista diktatúra mártírjairól és meghurcolt hőseiről – ennek jegyében irányul a közfigyelem napjainkban többek között a boldoggá avatására váró, szent életű, hitvalló erdélyi püspökre, Márton Áronra, és ennek jegyében telt meg zsúfolásig február 23-án délután Székesfehérváron a Szent István Művelődési Ház díszterme. A városból, a környékről, de még sokkal távolabbról is érkezett érdeklődők száz még százai akartak fejet hajtani az elmúlt rendszer egyházhoz, igazsághoz, emberséghez hűséges tanúi és vértanúi előtt. Mindezt Petényi Katalin és Kabay Barna újabb felejthetetlen filmkockái előtt tehették meg.

A Hitvallók és ügynökök folytatása

Elevenen él még bennünk a négy évvel ezelőtt készült és a Duna Televízió által – közkívánatra – többször is levetített, Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilm, amely minden eddiginél nyilvánvalóbb módon tárja elénk a kommunista egypártrendszer második világháború után elkezdődött és közel fél évszázadon át tartott korszakát, amely alatt a hatalom minden eszközt felhasznált a keresztény egyházak üldözésére. A film Magyarország nem is olyan távoli múltjának eddig jobbára homály fedte részleteit dolgozta fel, azt, hogy miként börtönözték be ártatlanul papok és szerzetesek százait, míg másokat az Állambiztonsági Szervek ügynökökként épített be a hálózatba. A filmkockák megismertették a nézővel a hit és a hűség erejét, ami sokaknak adott erőt szenvedéseikben, és megmutatták az ezzel szemben álló, az egyházon belül működő besúgó gépezetet is. Megrendítő életutakon keresztül idézték fel a múltat, emberek életét, akik áldozatai vagy kiszolgálói lettek egy diktatórikus rendszernek. (Az egyház üldöztetését és az állammal való kapcsolatát dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, püspök és történész foglalta össze, rámutatva a mélyebb történelmi összefüggésekre és a múlttal való szembenézés fontosságára.)

A film alkotói, Petényi Katalin és Kabay Barna most újabb megrázó erejű dokumentumfilmmel jelentkeztek. A Szigorúan ellenőrzött életek ezúttal a román kommunista diktatúra ördögi mechanizmusát mutatja be, a román titkosszolgálat: a Szekuritáté működését, a vallás, az etnikai kisebbségek, az emberi méltóság elleni támadásait és ezzel szemben a belső szabadság, a morális felelősség és a hit erejét, amely kiszolgáltatottságukban az áldozatok erőforrása volt. Kortanúk vallomásain és a Szekuritáté dokumentumain keresztül megrendítő képet nyújt a múlt szenvedéseiről, kollaborálásról, hűségről és árulásról. A korabeli híradórészletek, fotómontázsok, a Szekuritáté ügynökei­nek jelentései, a tartótisztek értékelései, a titkosszolgálat lehallga­tásai, megfigyelési fotói és az áldozatok személyes emlékei párhuzamosan idézik fel ezeket az éveket. Dinamikus kameramozgások jelenítik meg a különböző oldalakon állók életének állomásait: pusztuló falvakat, parókiákat, börtönöket, templomokat és az egyedülálló szépségű erdélyi tájat.

A 2012. július 27-én Tusnádfürdőn, a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen ősbemutatott és 2012. október végétől a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban vetített filmet 2013. február 23-án Székesfehérváron, a Szent István-emlékév keretében és A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjára való emlékezés jegyében szervezett, megindító hangulatú,  felemelő ünnepi rendezvényen is megtekinthették a rendkívül nagy számban megjelent érdeklődők. Magyarországon ez volt a film első vidéki bemutatója.

Emlékezzünk kegyelettel és cselekedjünk felelősséggel

A Spányi Antal megyéspüspök, a Székesfehérvári Egyházmegye főpásztora, Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, valamint dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár város polgármestere védnöksége mellett megrendezett eseményt Jakubek Tiborné, a Szent István Művelődési Ház igazgatója nyitotta meg. Gondolatai között kiemelte: a társadalmi folyamatokat figyelő és a jövőért felelősséget érző ember nem hagyhatja feledésbe merülni a múltat, hiszen egyfelől mindaz, ami elődeink, nagyszüleink és szüleink nemzedékével történt, valamiként része nemcsak a mi, de gyermekeink és unokáink életének is, másfelől pedig a múlt nem-ismerete gátolja a felnövekvő nemzedék önismeretét, társadalmi tisztánlátását. Az igazgató hangsúlyozta: személyes felelősségéből adódóan minden hívő embernek a mai általános vélekedésnél hangsúlyosabb, cselekvő választ kell adnia a teremtett világ megőrzésével kapcsolatos kérdésekre, s ez nemcsak megemlékezést jelent, hanem felelősség és cselekvő szeretet által vezérelt tettet is.

„Ha majd – néhány év múlva – a középiskolás diák tanulmányaiban eljut a huszadik századig, valószínűleg csodálkozó iszonyattal fog visszatekinteni a korszak történetére. A lenyűgöző technikai fejlődés mellett a jövő tanulójának szemében minden bizonnyal a pusztítás és a barbár kegyetlenség időszakát is jelenti majd a magunk mögött hagyott század. Különösen tragikus a mérleg, amikor hazánk huszadik századi történetén tekintünk végig: két modern háború példátlan pusztítása és embervesztesége, az 1919-es forradalmi és az azt követő ellenforradalmi terror, a trianoni országcsonkítás máig ható következményeivel, a holokauszt iparszerű tömeggyilkossága, a nyilas rémuralom, majd a néhány évvel később kiépülő kommunista diktatúra…

Sokan megkérdezik: mi értelme van újból és újból felidézni a történelem sötét árnyait, felhánytorgatni a múltat? Nem volna-e üdvösebb, ha a szörnyűségek emléke századunkkal és az eseményeket átélő nemzedékkel együtt enyészne el, és a jövő fiataljai tiszta lappal indulhatnának a huszonegyedik századnak? A gondolkodó, társadalmi folyamatokat figyelő ember számára egyértelműen »nem« kell hogy legyen a válasz.

Több okunk is van arra, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni múltunknak ezeket a tragikus fejezeteit. Elsőként: mert a múlt akarva-akaratlanul is velünk és bennünk él, gesztusainkban, gondolkodásunkban, erkölcseinkben és szokásainkban, sokszor irányt szab cselekedeteinknek, még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Mindaz, ami elődeink, nagyszüleink és szüleink nemzedékével történt, valamiként része nemcsak a mi, de gyermekeink és unokáink életének is. A nem-tudás tehát nem segíthet ezen, sőt gátolja a felnövekvő nemzedék önismeretét, társadalmi tisztánlátását.

Az emléknap sajátossága, hogy a múlt felidézése mellett kegyelettel emlékezünk azokra, akik áldozatul estek a kommunista diktatúrának, akik ártatlanul elszenvedték az elnyomást és a terrort vagy tevőlegesen szembeszálltak vele. »Sokat tehet egy ember hite, egy ember imádsága, egy ember tanúságtétele is« – mondta Urunk bemutatása ünnepén Spányi Antal megyéspüspök. Ezért helyes és kívánatos, hogy személyes felelősségéből adódóan minden hívő ember a mai általános vélekedésnél hangsúlyosabb, cselekvő választ adjon a teremtett világ megőrzésével kapcsolatos kérdésekre, s ez bizony nemcsak megemlékezést jelent, hanem tettet is. Az említett világi események és az egyházi ünnepek üzenetei egyaránt a felelősségről és a cselekvő szeretetről szólnak.

Emlékezzünk kegyelettel és cselekedjünk felelősséggel.”

A hősök előtt fejet hajtani kötelességünk

Köszöntő szavaiban Spányi Antal megyéspüspök a Szentírást idézte, miszerint: „Az igazság szabaddá tesz benneteket”, az igazságról szólva pedig elmondta: az olyan dolog, amit sokan sokféleképpen próbálnak meg beállítani, mint az élethez járulékosan hozzá tartozó, pillanatnyi aktualitással bíró valaminek tekintik és megpróbálnak rajta elegánsan túllépni.

„Az ember érdekes dolgokat tapasztal akár önmagáról, akár az emberi közösségről: a jelen nehézségeit mindig nagyon fájdalmasan éli meg, miközben a múlt, bármilyen gyalázatos és fájdalmas is, ahogy eltávolodunk tőle, valahogyan megszépül. Sokan vannak, akik ezt a kettőt kijátsszák, hamis illúziókat vetítenek az emberek elé, bolondítanak egész társadalmakat. Fontosnak érzem, hogy az igazságot megtaláljuk, hogy ezt tartsuk szem előtt, ennek fényében értékeljük a múltunkat és a jelenünket és hogy az igazság fényében fogjunk a jövő építéséhez is. Ezért alapvetően fontos, hogy tisztázzuk, mi van a batyunkban, hogyan kerültünk ide, mit kellett átélnünk, mi volt az, ami egy vagy talán több nemzedéket megnyomorított és aminek az árnya valós árnyként, valós fenyegetettségként igazából még mindig nem múlt el a világról” – vélekedett a püspök. A Szigorúan ellenőrzött életek című filmről elmondta: az olyan valóságot mutat meg a maga igazságában, amit mindenkinek meg kell ismernie. Mert igaz, hogy sok irányból jött gyalázatos dolog, emberi fenyegetettség, de egyiket sem lehet a másiknál kisebbnek, jelentéktelenebbnek ítélni, mert bármelyikről legyen szó, ahol rést engedünk a gonoszságnak, az az ember pusztítását fogja jelenteni. „Amikor az igazságot megmutatjuk, ezzel az életet szolgáljuk, pontosan úgy, ahogy az Úr Jézus Krisztus mondta: »Az igazság szabaddá tesz benneteket«” – fogalmazott Spányi püspök.

Arra a kérdésre, hogy a mai kor átlagemberének jellemzően van-e igénye az igazság megismerésére, a múlt feltárására és tisztázására, a következőket felelte: „Napjainkban az embereknek a médiumok az élet nehézségét, a reménytelenséget szuggerálják, amit sokan el is hisznek. Túl sokan próbálják meg az emberekkel elhitetni, hogy csak és kizárólag az aktuális gondjaikkal kell foglalkozniuk, ezeket a gondokat, bajokat pedig megpróbálják úgy felnagyítani, hogy ott örömnek, reménynek már nyoma sem marad. S az ember, aki a rosszra hajló természeténél fogva – ami az áteredő bűn következményében testesül meg bennünk – amúgy is hajlamos arra, hogy csak a jelennel foglalkozzék, végül valóban nagyon kicsinek és nyomorultnak fogja érezni magát. De nem lehet úgy élni, hogy nem tudjuk, honnan jövünk és merre tartunk; úgy az ember csak tévelyegni tud, úgy valóban csak a pillanatnak élhet, és a pillanatnak élés nem méltó emberi élet. Az embernek ismernie kell a múltat és a jelent, mert ebből a kettőből tudja meghatározni a jövőt. És természetesen tudni kell azt a tanítást is, amit az egyház tár elénk és ami a kinyilatkoztatásból forrásozik: hogy merre kell mennünk, hol van a mi Örök Hazánk, hol vár bennünket az a Mennyei Atya, aki meggyógyítja sebeinket, fölemel elesettségeinkből és összetördelt életünket majd újra eggyé, éppé, egésszé tudja szeretni.” Spányi püspök szerint az emberekben fel lehet kelteni az igazság iránti vágyat, ha beszélünk erről, ha felvilágosítjuk őket erről. Mint mondta: fontossá kell tennünk az igazság megismerését minél szélesebb rétegeknek – a szóban forgó film és a vetítés alkalma pedig jó lehetőséget nyújt erre.

A rendezvényről szólva a következőket emelte ki: „A mai estével nemcsak emléket szeretnénk állítani olyan személyeknek és eseményeknek, amelyekről most már elmondhatjuk, hogy a történelem igazolta és bizonyította, mennyire fontosak voltak egy térség nemzetei életének a formálásában, hanem szeretnénk a példájukból erőt meríteni, hogy tudjunk tisztábban látni, tudjunk helyesen értékelni, és így tudjuk azt is világosan látni, hogy merrefelé kell tartanunk. Amikor visszanézünk a múltba, a gyökereinkre, látnunk kell, hogy bármilyen irányból is támad egy olyan ideológia, amelyik nem becsüli az embert, az igazságot és amelyiknek nincsenek etikai értékei, az az embert mindig pusztítani, gyilkolni, megalázni és tönkretenni fogja. Ez ellen pedig csak úgy vagyunk képesek harcolni, ha vannak óriásaink, olyanok, akik, mint az erdélyi fenyvesek, magasra tudnak nőni, tudják állni a viharokat, tudnak dacolni időjárás múlandó szeszélyével és kapaszkodva a földbe meg tudják őrizni önmagukat. Előttük, megaláztatásaik, szenvedéseik előtt fejet hajtani kötelességünk – és tőlük tanulnunk is kell. Ahogyan ők segítették egy jobb, emberibb, igazabb világ létrejöttét, úgy nekünk is azon kell dolgoznunk ma, hogy megálljuk a helyünket, hogy tisztességgel tegyük a dolgunkat, ne engedjünk a hazugságnak, ne engedjük az igazságokat egymással kijátszani, ne engedjünk csak egyféle szenvedésről beszélni, hanem beszéljünk őszintén az ember szenvedéséről. S akkor az az igazság, amely Krisztus evangéliuma szerint szabaddá tesz bennünket, elvisz minket arra a szabadságra, amelyben teljessé válhat az életünk, amelyben reménnyel tudunk dolgozni nemcsak a magunk szebb jövőjéért, hanem az utánunk következő nemzedékek boldog, emberhez méltó, tisztességes emberi életéért is.”

Az erdélyi történelem két gyújtópontja: Márton Áron és Tőkés László

A Szigorúan ellenőrzött életek című dokumentumfilmben fontos szerepe van Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspöknek, akinek karizmatikus személyisége és élete eddig ismeretlen dokumentumok, a Szekuritáté megfigyelései és a környezetébe beépített ügynökök tükrében bontakozik ki. A film mély empátiával állít emléket továbbá a magyarországi 1956-os forradalom utáni erdélyi kivégzetteknek, és azoknak az áldozatoknak, akik hosszú éveket töltöttek ártatlanul börtönökben. Ceauşescu diktatúrájának módszerei rajzolódnak ki a Szekuritáté Tőkés István teológiai professzor és fia, Tőkés László egykori dési és temesvári lelkész elleni támadásaiból. A legközelebbi barátok és a családba beépített informátorok jelentésein és a kortanúk visszaemlékezésein keresztül drámai erővel elevenedik meg az az út, amely végül az 1989-es forradalom győzelméhez vezetett.

Márton Áron és Tőkés László személye között Spányi Antal így vont párhuzamot: „Márton Áron egy olyan hatalmas fenyő, olyan hatalmas szikla a magyarság történelmében, amely megkerülhetetlen. Az ő helytállása, rendíthetetlen hite és megtörhetetlen embersége örök példa; Erdélyföldön, az őshazában, de minden magyar ember számára, a világon bárhol is él, soha el nem felejthető példakép. Az ő helytállása, kitartása, hűsége, következetes szilárdsága sokaknak adott erőt, hogy a maguk megpróbáltatásait, szenvedéseit, üldöztetéseit, megaláztatásait emberként tudják elviselni. Egy ilyen filmben azt az embert, aki annyit szenvedett a sötét és emberellenes hatalmaktól, be kell mutatni és arról tudnunk kell. Tőkés püspök pedig a romániai változásnak olyan emblematikus személyisége, aki nélkül ki tudja, hogyan alakultak volna az események. Őnélküle nem tartanánk itt. Szükség volt az ő helytállására és hitére, az ő tanúságtételére és kiállására, arra a karizmára, amellyel képes volt megőrizni az emberekben a hitet, az erőt és össze tudta őket gyűjteni egy jó cél érdekében akkor, amikor ez nagyon veszélyes volt, sőt közvetlen életveszélyt is jelentett az ő és nagyon sok más ember számára is. Márton Áron mellett ő a másik gyújtópontja a történelemnek, s ha térben és időben egymástól inkább távol állnak, mintsem közel, mégis összetartoznak – mert egyetlen igazságnak két gyújtópontjában találjuk őket.”

Spányi Antal püspök végül megköszönte az alkotóknak, hogy ezt a filmet – „remélhetőleg mindannyiunk tanulságára” – elkészítették, a megjelenteknek pedig azt kívánta, hogy legyen erőnk emlékezni a hősökre, és hogy amiként az akkori történelmi helyzetben sokaknak volt bátorságuk helytállni, úgy legyen erőnk nekünk is ma megfelelő módon, bátran föllépni a hazugság, a gyűlölet, a félrevezetés ezer fortélya ellen.

Nélkülözhetetlen történelmi látlelet

A film vetítése előtti pódiumbeszélgetésen Bakonyi István irodalomtörténész elmondta: a dolgok tisztánlátása érdekében az ilyen alkotások nélkülözhetetlenek, a múlttal ilyetén való szembenézés lehet a záloga annak, amit oly sokan szeretnénk elérni a közeljövőben.

A film forgatókönyvírója és egyik rendezője, Petényi Katalin elmondta: ezzel a filmmel emlékezni és emlékeztetni szeretnének a kommunizmus áldozataira, hiteles képet nyújtani a szenvedésekről, megpróbáltatásokról, vértanúságokról, de ugyanakkor a kollaborálásról és az árulásokról is. Drámai sorsokon és katartikus életutakon keresztül mutatják be a diktatúra természetét, mechanizmusát, a titkosszolgálat – Szekuritáté – működését, az egyház és a nemzeti kisebbségek elleni támadásait, a félelem eluralkodását és az emberek kiszolgáltatottságát, valamint azt, hogy hogyan vált az egyik ember a másik árulójává.

„A hetvenes évektől kezdve nagyon mély empátiával kísértük az erdélyi magyarság sorsát, rendszeresen jártunk Erdélybe, vittünk Bibliát, szépirodalmi könyveket és mindent, amire szükség volt, így kapcsolatba kerültünk különböző katolikus plébánosokkal, református lelkészekkel, tanítókkal, parasztemberekkel, tehát belülről nyerhettünk bepillantást az erdélyi magyarság életébe” – elevenítette fel a film előzményeit Petényi Katalin. – 1988-ban, amikor Ceauşescu bejelentette a falurombolás tervét, a legszigorúbb ellenőrzések ellenére elindultunk kamerákkal, hogy titokban filmet készítsünk. Azt hittük, túljártunk a Szekuritáté eszén, de kétszer is elvittek minket. Végül mégis sikerült az anyagot kihoznunk, és most ebben a filmben láthatóak az akkor felvett, mára már valóban történeti értékkel bíró képek a Házsongárdi temető szétrombolt sírjairól, a házakat romboló bulldózerről…”

Mint elmondta, a film elkészítésének indíttatásához hozzájárult még a Magyar Televízió Panoráma című sorozatának egyik 1989-ben vetített adása, az a kanadai filmesek által felvett emlékezetes interjú, amely láttatta Tőkés László temesvári lelkész megpróbáltatásait, elkötelezettségét, azt a civil kurázsit, amellyel ő helytállt és nap mint nap kitartott. Ezt követően kezdték el a film alkotói a kutatómunkát, amelynek eredményeképpen megszületett a Hitvallók és ügynökök folytatása. „Ezeket a filmeket és a munkákat Gyöngyössy Imre filmrendezővel, volt férjemmel együtt kezdtük el annak idején, aki 1994-ben meghalt, és akit az ötvenes években alig húszévesen letartóztattak.[1] Három évet töltött különböző politikai börtönökben. Ekkor – magam is egészen fiatalon – találkoztam először ennyire közelről az önkényuralommal, az igazságtalansággal, ugyanakkor a helytállással, és talán ez volt számomra az az alapélmény, ami az egész életemet végigkísérte” – osztotta meg emlékeit a jelenlévőkkel Petényi Katalin.

Elhangzott: a Szigorúan ellenőrzött életek film alkotóinak olyan emberi sorsokat sikerült feltárniuk, amelyek a mai napig példaértékűek, a hitnek és a helytállásnak olyan bizonyítékai, amelyek sokaknak erőt adnak. A film ugyanakkor egy nagyon fontos történelmi látlelet.

„Több mint két évig kutattunk a bukaresti archívumokban, egy történészcsoport dolgozott Erdélyben és egy másik Magyarországon, hogy összegyűjtse a még soha nem látott dokumentumokat és új információkat” – tájékoztatott a film rendező-producere, Kabay Barna. Elmondta azt is: a játékfilmes elemek alkalmazását inkább a kényszer szülte, hiszen a kihallgatásokat, kínzásokat, azokat a borzalmakat, amelyekkel a beszédekben, az archívumokban és a helyszíneken – például a zsilávai börtönben – találkoztak, csak így lehetett filmes módon ábrázolni, képileg is átélhetővé tenni.

A külön érdek szétszakít, a közös érték összekapcsol

Tőkés László volt Királyhágó-melléki református püspök, jelenlegi Európa Parlamenti képviselő a film vetítése előtt első gondolatként a következőket intézte a Szent István Művelődési Ház nagyszámú közönségéhez: „Engedjék meg, hogy ezt a rendezvényt ajánljam boldog emlékezetű Márton Áron erdélyi püspök emlékének.”

Idézte Ézsaiás próféta ítéletes kritikáját egy olyan világról, amelyben a jót rossznak, a rosszat jónak, a világosságot sötétségnek, a sötétséget világosságnak, az édest keserűnek és a keserűt édesnek hazudják. „Egy ilyen korból érkezem – jelentette ki Tőkés László. – Miközben nagyváradi elődöm, Papp László ügynökként vezette az egyházát, kicsivel odébb, Közép-Erdélyben Márton Áron hitvallóként tette ugyanezt. Találó a Várszegi Asztrik atya segítségével és közvetítésével megjelenített megközelítés: ugyanazon próbák súlya alatt roskadozva lehet valakiből hitvalló és lehet valakiből kollaboráns.” Elmondta: Márton Áron fogalom volt már az ő ifjúkora idején, habár még a református teológián is tabunak számított nevének a kiejtése. Édesapja, Tőkés István volt erdélyi református püspök-helyettes – aki szintén megjelenik a filmben – közvetlenül ismerte Márton Áront, ő mesélt sokat fiának Erdély nagy katolikus püspökéről. „Márton Áront még inkább ’89 után ismertem meg – folytatta Tőkés László –, amikor kiadták az írásait. Engem legfőképpen a közéleti szerepvállalása ragadott meg, az, ahogyan kiállt a magyar kisebbség ügye mellett. Például közvetlenül Groza Péter egykori miniszterelnökhöz fordult nemzete sanyargattatása ügyében, de ő volt az, aki 1946-ban – a párizsi békeszerződés 1947-es aláírása előtt – szervezkedésbe fogott egy igazságtalan béke megelőzése érdekében. Amikor a Magyar Népi Szövetség vezetősége, a Százak Tanácsa három ellenszavazat mellett megszavazta Észak-Erdély visszacsatolását Romániához, Márton Áron, püspök létére, élére állt annak a mozgalomnak, amely memorandumot intézett a párizsi béketanácskozások szereplőihez, és síkra szállt Észak-Erdély Magyarország mellett való maradása mellett, példát mutatva arról, hogy szükséges helyzetekben és időkben Isten elhívott szolgáinak sem szabad hallgatniuk. Nem kis része volt a későbbi megpróbáltatásaiban ennek a határozott politikai kiállásának. Ilyen módon is befolyásol engem ő. Örvendek, hogy ilyen elődök nyomában járhatok” – jelentette ki Tőkés László, majd hozzátette: „Márton Áron egész Erdély számára emblematikus, példaértékű egyházi személyiség, és reméljük, hogy nemcsak az emléke boldog, hanem ő maga is boldog lesz rövidesen a katolikus szentek világában.”

A Szigorúan ellenőrzött életek filmről szólva Tőkés László kiemelte: többet tudott meg belőle az akkori összefüggésekről, mint amennyit annak idején személyesen látott és tapasztalt. „Ez azt bizonyítja, hogy a szerzőpáros hihetetlen igényességgel járt utána a forrásoknak, és az már csak ráadás, hogy szakmailag milyen jól képzett emberek” – fogalmazott, majd hangsúlyozta azt is: a kommunistáknak/posztkommunistáknak az a céljuk, hogy megszakítsák a magyar történelem folytonosságát, hogy elfelejtsük mindazt, ami 1989 előtt volt, mert az mindig ellenük szól. Éppen ezért nekünk kötelességünk közös európai történelmünk összebékítésén, összehangolásán fáradoznunk, kötelességünk megismertetni nyugattal a keletet és kelettel a nyugatot, az integrációs folyamatban ezt a szellemi-lélektani folyamatot elősegítenünk. Mert, mint mondta: a külön érdek szétszakít, de a közös érték összekapcsol.

Ahhoz a megállapításhoz, hogy az egyházak nem tanúsítanak túl nagy lelkesedést és buzgalmat a múltjuk tisztázása tekintetében, Tőkés László a következőket fűzte: „Az egyház a biztató kezdetektől eltérve sajnos nem tudott az általános polgári társadalomnál többet nyújtani és mélyebbre evezni. Számomra egészen világos, hogy a múlttal való szembenézés, az azzal való elszámolás folyamatát nem lehet megtakarítani. Homokra épít az, aki hazugságra épít…”

Tény, hogy az emberek keresik a kapcsolatot Márton Áron és Tőkés László személye között. Úgy tartják, két nagyon nagy formátumú egyházi és történelmi személyiségről van szó, és mindazok, akik megnézik a filmet, valóban nagyon sok közös vonást fedeznek fel bennük. Újságírói kérdésre válaszolva Tőkés László erről a következőképpen vélekedett:

– Az, hogy nem volt közvetlen kapcsolat közöttünk, éppen azt bizonyítja, hogy az igazságra, a helyes útra el lehet jutni önálló módon, mert Isten vezet oda, mert ugyanaz az olvasata az Igének, a Szentírásnak, a tanításnak. Mindszenty József is a nemzet lelkiismereteként működött, és senki nem veti a szemére, hogy megszólalt az ’56-os forradalom ügyében Ravasz Lászlóval együtt. Nekem a szekus mindig azt mondta annak idején, hogy ne csináljak politikát, hanem imádkozzam. A püspököm szintén azt mondta, hogy prédikáljak és ne politizáljak. A kommunizmus idején száműzték az egyházat a templomba, de még onnan is tovább száműzték: a börtönbe, a Duna-deltába vagy a tudatalattiba, és végül népünk ott maradt lelki vezetői, prófétai szó nélkül. Márton Áron és Mindszenty József példája a legjobb hivatkozási alap arra, hogy milyen hamis az a szűkkeblű, kegyeskedő felfogás, amely elutasítja az egyház közéleti szerepvállalását. Meg lehet nézni, hova jut el az az egyház, amelyet elválasztanak a társadalomtól: a saját lábán sorvad el. Ez a francia forradalom egyenes ágú, álliberális következménye. Persze, szó se róla, jól kell politizálni. Vagyis: ha az egyház politizál, nem tévedhet. Csak az merjen e húrok pengetésébe fogni – szabadon idézem a költőt –, aki tud játszani a hangszeren. Istenre kell hagyatkoznunk ebben a tekintetben is, neki kell meghatároznia a követendő utunkat, a gondolkozásunkat, a szavainkat, neki kell szót adnia a szánkba. Nyilván, aki nem tudja rá bízni magát, vagy aki két úrnak szolgál, az nehezen fog jól politizálni...

„Elszorult szívvel néztem végig”

Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész is végignézte a filmet a székesfehérvári vetítésen. Alig tudott megszólalni pár perccel a befejezés után:

– A markomat már annyira szorítottam, öntudatlanul, és előredőlve néztem már a végén… mostanában ilyet nem is éltem át. A félmúlt, a jelenünk történelme ez. Csodálatos munkát végeztek az alkotók, egészen bátor dolog volt és hatalmas gyűjtőmunka. Mélységes mély szomorúságot érez az ember, amikor megnézi ezt a filmet, én legalábbis teljesen elszorult szívvel, lélekkel néztem végig, pedig azt hiszem, az átlagnál többet tudok erről a korról, már csak amiatt is, mert sok olyan színdarabban és filmben szerepeltem, amely számomra is lehetővé tett némi kutatómunkát, utánajárást. De mindig meglepnek azok az alantas és mocskos módszerek, amelyek ebben a filmben is napvilágra kerültek, az a hihetetlen aljas és elképesztő sötét munka, ami behálózta az emberek idegrendszerét, agyát, tönkretette az életét. Ráadásul ott ült mellettem Tőkés püspök úr, aki történelmet csinált. Egészen furcsa érzés volt hallgatni az ő kiegészítéseit arról, hogy hogyan épült be a családba a Szekuritáté. Megrendítő volt látni azokat a börtönöket, ahol tucat számra végeztek ki embereket, ahol volt, aki huszonéveket töltött… Ezt tényleg gránitba kell vésni, ahogy Tóth Bálint írja gyönyörűséges Magyar litánia című versében. Igen, meg kell bocsátani, mert keresztény emberek vagyunk, de fel kell vésni és fel kell mutatni, és a film alkotói most ezt a hatalmas tettet hajtották végre, amikor felmutatták az utókor számára a diktatúra borzalmait. Óriási tanulság a jövőnek ez a film.

*

A Szigorúan ellenőrzött életek című film látható lesz 2013. március 4-én, hétfőn este 20:40-kor a Duna Televízióban, és ugyancsak e témával foglalkozik aznap a 18:35-kor kezdődő Közbeszéd című műsor is.

(Író-rendező: Petényi Katalin. Rendező-producer: Kabay Barna. Operatőr: Csukás Sándor HSC. Dokumentumfilm, 102 perc. Movietrend Kft., 2012. Bővebb információ: www.szigoruanellenorzott.com)

Tóth Bálint: Magyar litánia

Hallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért…

Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet.

Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket…

Máté 5,38,43,44

Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat

feledni éjszakai vad hánykolódásokat,

(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,

és kéthavonként felakasztanak.)

Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat:

hogy megszeressem a hóhérokat,

s imádkozzam ellenségeimért…

Pedig tudom: ez az egyetlen út,

ki megnyithatja a szent kaput

az oltárhoz, hol a szeretet ég,

de befogadni az igaz igét –,

hogy magam előtt se legyek hazug-,

tudod, Uram, ez száz szentnek elég!

Igaz, ha annyi vagyok, mint ők,

semmi vagyok.

Nézem, Krisztus, a tévét:

ez mind élőhalott:

pöszög, dadog,

nem bánt meg semmit,

nem kér bocsánatot.

Hadd kérdjem Tőled:

Én megbocsáthatok?

Megbocsáthatok-e

a cvikkeres Nagyért,

a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,

Maléterért és Mansfeld Péterért,

a Kossuth téren meggyilkoltakért,

Salgótarjánban meggyilkoltakért,

a háromszázakért, az ötszázakért,

és a ki tudja, hogy hány ezrekért;

a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért,

Angyalért és angyali Géreczért.

S a korábbiakért:

Donáthért, Kiss Szalézért és Apor Vilmosért,

a Recsken haltakért,

a vallatáskor agyonvertekért,

a börtönökben égigkínzottakért,

tyúkketrecbe telepítettekért

és a határon agyonlőttekért.

S a későbbiekért:

Bériért, Gáliért,

s ki tudja, még kiért,

ki korábban halt, mint rendeltetett,

Uram, itt valaki felfejtette

te szent törvényedet!

Hány sor kéne ide,

hány sírkő s kopjafa,

mert ezt a magyar litániát

nem fejezhetjük be soha.

És mégis, mégis fejezzük be,

mi nem kezdhetjük újra,

de véssétek gránitba, bazalttömbbe,

minden időre minden bűnös nevét,

jegyezzétek fel, ennyi elég –

mi nem kezdhetjük újra.