A ferencesek a római rendi központjuk tetejéről búcsút intettek a fehér helikopteren Rómából és a péteri szolgálatából távozó pápának. Benedek távozott, nyomába Ferenc érkezett.

Nyolcszáz évvel ezelőtt a szegény és alázatos Ferenc azért megy a pápához, hogy engedélyt kérjen a „Jézus Krisztus evangéliuma szerinti élethez” /Első Regula/. S lám! Nyolcszáz évvel később a pápa úr megy Ferenchez azért, hogy magára véve az ő nevét, lelki habitusát, péteri szolgálatával az egyházat a „Jézus Krisztus evangéliuma szerinti élethez” segítse.

A nyolcszáz éve leírt Regulában ezt olvassuk: „Ferenc testvér (…) engedelmességet és hódolatot ígér Ince pápa úrnak és utódainak”. Nyolcszáz évvel később Ince pápa úr utóda Ferencnek „engedelmeskedve”, az ő lelkületével indul, hogy a Szentlélektől ihletett vágyát - „Ó mennyire szeretnék egy szegény, a szegényekért élő egyházat!” - valóra váltsa.

Nyolcszáz évvel ezelőtt Ince pápa „álmában úgy látta, mintha a lateráni bazilika összeomlani készülne; ekkor egy szerzetes, alacsony termetű és jelentéktelen emberke, nekivetette hátát, és megvédte a templomot az összedőléstől” /Celánói Tamás: Második életrajz/. A pápa felismerte az álombeli szerzetesben Assisi Ferencet. Most nyolcszáz évvel később a pápa úr újra úgy látja, hogy a templomot, az egyházat egyedül Ferenc lelkülete mentheti meg.

Minket, ferenceseket mindez kell, hogy felrázzon. Tudunk-e Ferenc pápa segítségére sietni szándékainak megvalósításában? Tudunk-e megújulni, tudunk-e, legalább mi, kisebb testvérek „egy szegény, szegényekért élő egyház” lenni?

Zatykó László