Kik is ők igazából? Milyen regula, szabályzat szerint működnek? Miért tűnnek sokak számára olyan távolinak, elérhetetlennek, megközelíthetetlennek?
A hivatalos regula után mindenki utánanézhet a neten. Amit én szeretnék most megosztani veletek: milyennek látom én a klarisszákat – hogyan kerültem kapcsolatba velük?
Több évre – 10-15 évre - kell visszanyúlnom emlékeimben, ha azután kutatok, mikor hallottam először azt a szót klarissza. Még gyerekként, fiatalként annyit tudtam, van a városunkban egy kolostoruk (vagyis monostoruk), mégis túl távolinak, elérhetetlennek tűnt számomra az egész közösség. Volt némi halovány ismeretem még arról, hogy Szent Klára követői, aki a szegénységet és az imát tekintette életében a legfontosabbnak. Kb. ennyi, ami bennem akkor körvonalazódott róluk.
Továbbá gondolataimban azok forogtak: mivel apácák, biztos imádkoznak. Jó sokat. Szegénységben élnek. S amit még látni véltem: nem sokat beszélgetnek egymással és másokkal sem. (Ha most lélekben bólogatni kezdtél, ne csodálkozz! Sokan voltunk, vagyunk így a klarisszákkal kapcsolatban.)
Szüleim többször vittek nekik a kertben termett zöldségből, gyümölcsből. De ennyiben ki is merült a „kapcsolatunk”.
A fordulat akkor következett be, amikor 4-5 éve egy véletlen beszélgetés kapcsán derült ki, kb. 3 éve nem ettek tejfölt, mert senki nem gondolt rá, hogy akár ilyen egyszerű dologra is szükségük lehet. Amikor szegénységről írtam, abszolút értelemben vett szegénységre és mérhetetlen Isten iránti bizalomra gondoltam. Főleg arra, hogy én képes lennék-e ennyire rábízni magam a Gondviselésre... Mai világban Gondviselés? Tedd meg, vedd meg, szerezd meg! Ebben a légkörben élünk.
Ugyanakkor itt van néhány nő, aki annak szenteli életét, hogy mérhetetlenül erre a Gondviselésre bízza az életét. Személy szerint azt gondolom, van mit tanulnunk tőlük.
A komfort és a kényelem helyett mélységes Istenbe vetett bizalom: az Úr gondoskodni fog róluk. Ha már itt a városban vannak, lehetséges, hogy rajtam és rajtad keresztül szeretné ezt megtenni. Egy aprócska kérdés marad mindössze: Vállaljuk-e?
Mi az én személyes történetem?
A „tejfölös eset” után kicsit sűrűsödtek a látogatásaim. Hetente, legtöbbször havonta, de volt, hogy csak fél év után sikerült eljutni hozzájuk. Hol több, hol kevesebb dolgot tudtam vinni, volt, hogy csak egy valamit. Sosem extra dolgot, csak amiről azt gondoltam, nekem szükségem van rá itthon, hátha nekik is. Legyen szó felvágottról, gyümölcsről, zöldségről, tejtermékről, tejről, túró, tejföl, joghurt, sajt, sütemény.. Bármi... Fűszerek, mosópor, tusfürdő és mondjuk Wc-papír. Akár a lehető legegyszerűbb fajta. Nem a prémium minőség számított sosem, nem is mennyiség, erről meg vagyok győződve.
Kérdezni hiába kérdeztem, mire van szükségük, mindig az volt a válasz: amit szeretnék, amit tudok. Ez egyfelől nagyon megnehezítette a dolgomat, másrészről megtanított arra, hogy imádsággal léptem be a boltba, a Szentlelket hívtam segítségül. Segítsen vásárolni!
Ahogy teltek a hónapok, évek, a látogatásaim során nagyon lassan a távolság fala omladozni kezdett. Magamban kellett legyőzni a távolságtartást, ehhez kellett az idő. Ma már nagyon szívesen megyek látogatóba, hosszabb beszélgetésre akár. Még ha a csengő megnyomása után olykor jócskán várakoznom is kell, mert nem biztos, hogy azonnal nyílik az ajtó. Előfordul, hogy nem működik megfelelően.
Örülök, hogy városunkban élnek és értünk imádkoznak láthatatlanul, csendesen.
Tudom, hogy a városból és Szécsény környékéről kapnak adományokat, keresik őket. De lényegesen kevesebbben, mint akik messziről, akár az ország másik végéből képesek ide utazni néhány itt töltött nap kedvéért. Hogy miért van ez így.. nem tudom. Nekünk adott a lehetőség, mégsem élünk vele elégszer.
Emiatt biztatok mindenkit. Ne féljen lépni és közeledni feléjük! A nyitott szív, a jóakarat, a tenni akarás éppen elég arra, hogy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz, hozzájuk.
Az egész országban máshol nincs klarissza-monostor. Jó érzés tudni azt, az Úr ezt a várost válaszotta ki számukra, hogy itt éljenek köztünk. Mi rájuk vagyunk bízva, ők pedig ránk.
Fogjunk össze és szeressük őket, vigyázzunk rájuk, ők majd gondoskodnak rólunk az imádságban!
Köszönöm, hogy elolvastátok.
