Thomas Söding[1]
a Gesù e la Chiesa (Queriniana 2008) című könyv szerzőjétől:
„Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10)
A pápa Péter utóda. Legalábbis ez a hivatalos álláspont. „Tu es Petrus”, „Te Péter vagy” – éneklik, amikor csak megjelenik a nyilvánosság előtt. Róma püspökeként Pált is követnie kell. Péter és Pál nem idegenek egymás számára. Péter a kulcsokkal az Egyház oldó és kötő tekintélyét jeleníti meg – a hatalomért és a jogért. Pál viszont a könyvvel és a karddal a szó tisztaságát képviseli – a kritikáért és az értelemért, az evangélium igazságáért, Isten titokzatos szeretetéért és az üdvösség szentségéért.
XVI. Benedek pápa három elődjével ellentétben nem vette fel a Nemzetek Apostolának nevét, de a többiekhez hasonlóan Pál stílusában fejtette ki szolgálatát. Az, hogy 2008-ban meghirdette „Szent Pál évét”, csak egy apró hangsúly, ennél sokkal fontosabb pápaságának stílusa. Tanítását Pál központi gondolata vezérelte, amit mottójául is választott. Nem verte öklével az asztalt, hanem kesztyűs kézzel vezette az egyházat. Sohasem vetette le magáról teljesen professzori öltözékét, amivel hozzátette, hogy a püspök elsősorban tanítómester. Szinte nem volt pápa előtte, aki annyira szerette volna a Szentírást, mint ő; kevés pápa volt, aki olyan jól prédikált, mint ő, és senki sem akadt, aki szolgálata alatt teológiai könyveket írt volna, legkevésbé a Názáreti Jézusról. Az igehirdetés és a katekézis által, az exegézis és az elmélkedés eszközével vezetni az egyházat – ez volt az elképzelése. Ez az elképzelés ugyanaz, mint Pálé.
Hogy egy ilyen közelítést mindig siker koronázzon, kétséges: Pál számára is és a pápa számára is. Benedek pápa egyértelműen túlértékelte a X. Szent Piusz Papi Társaság tagjainak intelligenciáját és tisztességét. Néha túl sokat kért az újságíróktól, elvárva tőlük, hogy ne ötperces beszélgetés után közöljenek híreket a felmerülő problémákról, hanem legalább fél órát hallgassák, egészen addig, amíg ki nem bontakozik a megoldás; ugyanez vonatkozik regensburgi beszédére a hit és az értelem, a vallás és az erőszak kapcsolatáról.[2]
De minden tiszteletet megérdemel meggyőződése, érvelése és közvető szerepe. Nagyon kevesen tudják, hogy Benedek pápa nem közeledett a X. Szent Piusz Papi Társasághoz, de nem azért, mert azok eltávolodtak volna a Vatikáni zsinattól, hanem azért, mert szilárdan meg volt győződve a reformzsinat irányultságáról. Azt a tényt, hogy nem ítélte el az iszlámot olyan vallásként, amely az erőszakot magasztalja, hanem az értelemre hivatkozva békére hívta meg a vallásokat, azt nem csupán néhány nyugati újságíró jegyezte meg, hanem sok iszlám teológus is, különösen az a 138, aki 2008-ban egy levelet fogalmazott meg,[3] egy konkrét párbeszédet támogatandó a vallási erőszak okairól és leküzdéséről.
A pápa fő témája a hit volt. Most, 2013-ban, a „Hit évében”, amiért ő maga vállalt felelősséget, most visszavonul, ez tragikus, de egyúttal lehetőséget is rejt. A hitre összpontosítva megpróbálja rajtahagyni pecsétjét az egyházon. Az egyház hite azonban nem tőle függ.
A kereszténység kezdettől fogva a hit vallása. Senki más nem értette meg ezt úgy és ültette át a gyakorlatba, mint Pál. A hit felülmúlja a zsidók és pogányok, a férfiak és nők, a rabszolgák és szabadok, a rétegek és osztályok, valamint a nemzetek közötti határokat. Az egyház a hitben formálódik.
A hitet világosan ki lehet fejezni; egy hitvallás, amelyet nem csupán az ajkak, hanem a szív is kimond. Bizalom, amelynek mély gyökerei vannak, és ismeri önnön érveit. A hit olyan tudás, amely magától levonja a következtetéseket: a felebaráti szeretetben, amely arcot ad az Isten iránti szeretetnek.
Pál egészen biztosan tudta, hogy miért van szükség hitre: mert a hit kezdetén Jézus kereszthalálának hallatlan botránya áll. Egy keresztre feszített a törvény szerint Istentől átkozott. Hogy engedheti meg ezt Isten? Miféle kezdetet indít el egy ilyen botrányos esemény?
Pál nem akarja eltussolni a botrányt. Fel akarja fedni. Megkísérli feltárni a megkínzott Jézus arcában Isten képét. És megtalálja azt, mert nem tartja olyan nagynak a távolságot Isten és a szenvedés között, mint ahogy az bizonyos szempontból van, hanem szorosan egyesíti őket. Ez a szeretet misztériuma. Ekkor pedig Isten hatalmát más szempontból kell újragondolni: „az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor 12,9). Ami számít, az a felebarátért való elkötelezettség, önmagunk odaajándékozása másoknak, élni és meghalni az ő javukra. Isten az emberiség útját rója. Az, hogy ez létezik és Isten pontosan így cselekszik, azt csak hinni lehet. Elhihetjük viszont, mert van tapasztalatunk az önzetlen szeretetről, amely végső soron az, hogy aki ad, az is még gazdagabb ajándékot kap.
Aki hisz, az képes más módon élni. Pál saját személyének példáján keresztül mutat rá erre: „Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10) Az azonban nyitott kérdés, hogy mindig hűséges maradt-e ehhez az alapelvhez. De talált egy szabályt, amely meghatározza majd apostoli munkásságának egészét, imádságát és munkáját, látásmódját, ítéletét és cselekvését: „Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat; önmagunkat pedig mint a ti szolgátokat Jézusért.” (2Kor 4,5)
Ez a páli irányelv segít megérteni XVI. Benedek pápa pontifikátusát – és most meglepő lemondását is, amelyet nyilvánvalóan már jóval előbb eltervezett. Benedek az az ember, aki a dolgok mélyére ás. Az Egyház alapja Názáreti Jézus, a Krisztus, az Isten Fia, minden ember testvére, az ő mesterük és üdvözítőjük. Mivel meg akarta tartani barátságát Jézussal, megírta róla könyvét, amelyet idén karácsonyra fejezett be az előszó megírásával. Bizonyára nem véletlen, hogy időben kapcsolódik lemondásához.
Teológiai ítéletet hozni pápaságáról még túl korai. Számos méltatás úgy hangzik, mint egy gyászjelentés. Közben Benedek pápa továbbra is pápa, és lemondása, amely egyháztörténelmet ír, örökre el fog különülni szolgálati megbízásától. Most nem annak van itt az ideje, hogy számba vegyünk egy életet, amely megszűnik létezni, hanem hogy teológiailag elhelyezzük ezt a lemondást. Aki Pál nézőpontjából szemléli a dolgokat, alapvetően két dolgot ismerhet fel.
Egyrészt: a hivatal függ a személytől. A katolikus egyházat valamennyi kritikusa elismeréssel illeti intézményeiért, amelyekben gyakran nagyon jól megőrizi magát. De az intézmények annyiban jók, amennyiben azok a személyek, akik tartalommal töltik meg azokat, erejük teljében vannak. A pápaság üres gesztusként, egyszerű burokként, csupán formaként szörnyű látvány. XVI. Benedek ezt felismerte – és megkímélte magát is, az egyházat is ettől a katasztrófától. A király és a pápa két testének (az anyagi és a szimbolikus) középkori elképzelését Benedek pápa a lemondásával (talán az egyháztörténelemben a legteljesebb szabadsággal meghozott döntésről van szó) radikálisan felülmúlta és ily módon radikálisan modernizálta a pápaságot: a pápaság azon személyek által él, akik gyakorolják, ők kell, hogy arcot, hangot és tartalmat adjanak neki.
Másrészt: a hivatal nagyobb a személynél. A „hivatalra” megfelelőbb szó a „szolgálat”. A pápaság az egyház hitének szolgálata. Ez a szolgálat segíti az egyházat útján az idők során, nélküle a katolikus egyház a válságok közepette nem maradna egységes. A lemondó pápa előkészíti az utat utódjának. A pápaság nincs válságban. A lemondással erkölcsi és teológiai minőséget nyert. Új „bérlőre” van szüksége, aki megtalálja a saját útját, de elődjének tanításait nem felejti.
A visszavonulás következetes. Annak aki, mint Benedek pápa, a szó hatalmára, a hit reflexiójára tett fel mindent, fizikailag erősnek kell lennie, hogy képes legyen vezetni az egyházat lelki jelenléttel és pszichológiai támogatással. A tény, hogy ezt felismerte és ennek megfelelően cselekedett, megérdemli az egész világ tiszteletét. Ki hozott döntést hasonló visszavonulásról?
De mi lesz a lemondás következménye? És ki lesz az új pápa? Hamarosan választ kapunk. Egy másik kérdés még fontosabb: ha az új pápa is szeme előtt tartja, hogy meghatározott időre kap hivatalt, amely nem kötődik politikai ciklusokhoz vagy a szolgálat éveken át tartó kiváltságához, hanem a szó hatalmához kapcsolódik, ahhoz a képességhez, hogy nyelvet, jelet, formát adjon a hitnek, és ahhoz a karizmához, hogy fellelkesítse az embereket Isten iránt.
Az, hogy ez a kérdés felmerüljön, és ne hagyja el az egyházat, egy erőteljes lendület a modernizáció felé. A pápaság is csak egy szolgálat. Nem egy karrier csúcspontja, nem egy életrajz szakralizációja, nem Jézus Krisztus megtestesülése, hanem egy püspöki szolgálat, nemcsak Rómáért, hanem az egész világért, továbbá egy nagyon kis, mégis alapvető hozzájárulás az evangélium igazságához és a hit szabadságához.
Benedek pápa elismerte gyengeségét. Ez erősség. II. János Pál fizikailag megélte a betegséget, ami szintén erős jel volt sokak számára. De XVI. Benedek – Joseph Ratzinger, ahogy hamarosan szólítanunk kell – nem a nagy gesztusok embere, hanem a halk szavaké. Ezért kommentálta lemondását latinul és olyan nyelvezettel, amelyet Pál apostol ihletett.
[1] Thomas Söding, a legismertebb katolikus exegéták egyike Németországban, az újszövetségi exegézis tanára a Bonni Egyetemen. A Queriniana kiadónál megjelent munkái: Gesù e la Chiesa. Che cosa dice il Nuovo Testamento?, 2008 (a Books sorozat tagjaként).
[2] 2006 szeptember 12., in il Regno – documenti 17/2006, 540–544; vö. Knut Wenzel (ed.), Le religionei e la ragione. Il dibattio sul discorso del Pap a Ratisbona, Queriniana, Brescia 2008.
[3] Una parola comune tra noi e voi (2007. október 11.), in Il Regno – documenti 19/2007, 588–597.
