Fõtisztelendõ Testvéreim!
Kedves Fivéreim és Nõvéreim!
Ma, Hamvazószerdán megkezdünk egy negyvennapos utat, egy negyven napig tartó szakaszt, amely elvezet az Úr Húsvétjának öröméhez, az Élet halál fölötti gyõzelméhez. A nagyböjti stációk õsi római hagyományát követve jöttünk össze ezen az estén az Eucharisztia ünneplésére. E hagyomány szerint az elsõ stáció az Aventinuson lévõ Szent Szabina bazilika. A körülmények azonban azt javallották, hogy a Vatikáni Bazilikában gyûljünk össze. Sokan vagyunk itt Péter apostol sírja körül azért is, hogy megújítva a legfõbb Pásztorba, Jézus Krisztusba vetett hitünket, közbenjárását kérjük az Egyház e különleges órájában. Számomra ez kezdvezõ alkalom arra, hogy most, amikor arra készülök, hogy befejezem a péteri szolgálatot, köszönetet mondjak mindenkinek, különösen a római egyházmegye híveinek, és külön is kérjem az imádságos megemlékezést.
Az imént hallott olvasmányok kiindulópontokat adnak ahhoz, hogy Isten kegyelmével konkrét teendõket és magatartási formákat kapjunk erre a nagyböjtre. Az Egyház mindenekelõtt azt a határozott felszólítást ismétli meg felénk, amellyel Joel próféta fordult Izrael népéhez: „Így szól az Úr: Térjetek vissza hozzám teljes szívvel, böjtöléssel sírással és siralommal!" (2,12.) Nagyon hangsúlyos a „teljes szívvel" kifejezés, ami azt jelenti, hogy gondolataink és érzéseink közepébõl, döntéseink, választásaink és tetteink gyökerébõl a teljes és radikális szabadság gesztusával.
De lehetséges-e ez az Istenhez való visszatérés? – Igen, mert létezik egy olyan erõ, amely nem a mi szívünkben lakik, hanem magának Istennek a szívébõl ered. Ez az õ irgalmasságának ereje. A próféta ezt is mondja: „Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, türelmes és nagyirgalmú, és megengesztelhetõ a rosszaságért" (2,13). Az Úrhoz való visszatérés lehetséges mint kegyelem, mert Isten mûve, és az õ irgalmasságába vetett hitünk gyümölcse.
Ez az Istenhez visszatérés csak akkor válik valóra életünkben, amikor az Úr kegyelme belénk hatol, és a bensõnket felrázza azzal, hogy erõt ad a „szív megszaggatására". A próféta közvetíti Istentõl ezeket a szavakat is: „A szíveteket szaggassátok, ne a ruháitokat" (13. v.). Mert napjainkban is sokan készek a – természetesen mások által elkövetett – botrányok és igazságtalanságok láttán „megszaggatni a ruháikat", de kevesen mutatkoznak készségesnek arra, hogy a saját szívükkel, a saját lelkiismeretükkel, a saját szándékaikkal foglalkozzanak, és engedjék, hogy az Úr átformálja, megújítsa és megtérítse õket.
Ez a „Térjetek vissza hozzám teljes szívvel" nem csak az egyes személyeknek, hanem a közösségnek is szóló felhívás. Hallottuk az elsõ olvasmányban: „Fújjátok meg a kürtöt a Sionon, hirdessetek ünnepi böjtöt, hívjátok össze a szent gyülekezetet. Gyûjtsétek össze a népet, szenteljétek meg az összejövetelt, gyûjtsétek egybe a véneket, szedjétek össze a kicsinyeket és a csecsemõket, jöjjön ki felvõhelyérõl a võlegény és a menyasszony nászágyáról." (15–16. v.) A hitben és a keresztény életben lényeges elem a közösségi jelleg. Krisztus azért jött, hogy „Isten szétszórt gyermekeit összegyûjtse" (vö. Jn 11,52). Az Egyházban a „Mi" az a közösség, amelyben Jézus gyûjt össze bennünket (vö. Jn 12,32): a hit szükségszerûen egyházias. Fontos erre emlékeztetnünk, és fontos megélnünk ezt ebben a nagyböjti idõben: mindenki legyen tudatában, hogy a bûnbánat útját nem egyedül járja, hanem sok fivérrel és nõvérrel együtt az Egyházban.
Végül a próféta a papok imádságáról szól, akik könnyekkel a szemükben fordulnak Istenhez és mondják: „Ne hagyd örökségedet gyalázatra, hogy a nemzetek uralkodjanak rajtuk. Miért mondanák a népek között: »Hol van az õ Istenük?«”(17. v.) Ez az imádság elgondolkoztat arról, hogy személyenként és közösségeinkben mennyire fontos a hit és a keresztény élet tanúságtétele ahhoz, hogy az Egyház arcát megmutathassuk, s hogy ezt az arcot olykor mennyire eltorzítjuk. Különösen gondolok az Egyház egysége ellen elkövetett bûnökre, az Egyház testén belüli megoszlásokra. A Nagyböjt mélyebb és láthatóbb megélése az egyházi közösségben – felülemelkedve az egyénieskedéseken és versengéseken –, alázatos és értékes jelzés azok számára, aki távol vannak a hittõl, vagy közömbösek.
„Most van az alkalmas idõ, most van az üdvösség napja!" (2Kor 6,2.) Pál Apostolnak a korintusi hívekhez intézett szavai nekünk is sürgetõen szólnak, és nem engedik, hogy távol maradjunk, vagy tétlenkedjünk. A többször megismételt „most" arra figyelmeztet, hogy nem szabad elszalasztani ezt a pillanatot, mert úgy kínálják föl nekünk, mint egyetlen és megismételhetetlen alkalmat. Az Apostol figyelme arra az osztozásra koncentrál, amely Krisztus életét, az õ akarata szerint meghatározta. Mert magára vette a teljes emberséget egészen odáig, hogy magára vállalta az emberek bûnét is. Szent Pál megfogalmazása nagyon erõs: Isten „értünk bünné tette õt". Jézus, az ártatlan, a Szent, „aki nem ismerte a bûnt" (2Kor 5,21), magára vállalta a bûn súlyát, osztozva az emberiséggel a halálban, mégpedig a kereszthalálban. A kiengesztelõdésnek, amelyet felkínál nekünk, igen nagy ára volt, a Golgotán felállított kereszté, amelyre felfüggesztették Isten emberré lett Fiát. Istennek az ember ezen szenvedésében való elmerülésében és a rossz mélységeiben gyökerezik a mi megigazulásunk.
„Visszatérésünk Istenhez teljes szívvel" nagyböjti útunkon a kereszthez vezet, Krisztus követésének útján a Kálváriára, a teljes önátadáshoz visz. Ezen az úton nap mint nap meg kell tanulnunk egyre inkább kilépni önzésünkbõl és magunkba zárkózottságunkból, hogy teret nyissunk Istennek, aki megnyitja és átalakítja a szívet. Szent Pál emlékeztet arra is, hogyan szól hozzánk a kereszt hirdetése az igehirdetésnek köszönhetõen, amelynek maga az Apostol a szolgája; felszólítás felénk, hogy ezt a nagyböjti utat Isten Szavának, a lépteinket megvilágító fényességnek figyelmesebb és huzamosabb hallgatása jellemezze.
Máté evangéliumában, a Hegyi beszédben Jézus a mózesi Törvényben elõírt három alapvetõ gyakorlatra hivatkozik: az alamizsnára, az imádságra és a böjtre, melyek ugyanakkor hagyományos nagyböjti gyakorlatok is, ha teljes szívvel vissza akarunk térni az Úrhoz. Jézus hangsúlyozza, hogy milyennek és mennyire igaznak kell lennie a minden vallásgyakorlatot meghatározó Istennel való kapcsolatnak. Ezért ítéli el a vallásos képmutatást, a látszani akarást, a tetszést és tapsot keresõ magatartást. Az igazi tanítvány nem önmagát, nem is a „közönséget" szolgálja, hanem az Urat, egyszerûségben és nagylelkûen: „És Atyád, aki a rejtekben lát megfizet neked" (Mt 6,4.6.18). Tanúságtételünk akkor lesz egyre hatékonyabb, ha egyre kevésbé keressük a magunk dicsõségét, és tudatában vagyunk, hogy az igaz ember jutalma maga Isten, a Vele egyesült élet, itt a földön a hitben járva, életünk végén pedig a Vele való örökké tartó, szemtõl szemben való találkozás békéjében és világosságában (1Kor 13,12).
Kedves Testvéreim! Bizakodással és örömmel kezdjük meg ezt a Nagyböjtöt. Erõvel hangozzék bennünk a megtérés, az Istenhez teljes szívvel való visszatérés felszólítása; fogadjuk be az õ kegyelmét, amely új embereket formál belõlünk azzal a meglepõ újdonsággal, ami a Jézus életében való részesedés. Tehát egyikünk se legyen süket erre a felhívásra, amely a hamvazás egyszerû, de megrendítõ szertartásából is hangzik felénk, amelyet hamarosan elvégzünk. Kísérjen bennünket a Boldogságos Szûz Mária, az Egyház Anyja és az Úr minden igaz tanítványának példaképe. Amen!
