Damian Andrzej Muskus ofm, krakkói segédpüspök katekézise
Mátraverebély-Szentkúton
2012. augusztus 4-én.
Bevezetés
Örülök, hogy Szent Ferenc lelki fiai – az én testvéreim, akik ennek a gyönyörű szentélynek gondját viselik, nemcsak az ideérkező zarándokoknak tett szokásos szolgálatokat (gyóntatás, Eukarisztia, Isten Igéjének hirdetése) teljesítik, de arról is gondoskodnak, hogy az itt összegyűlt hívőkhöz közelebb hozzák az Egyház tanítását.
Idén a II. Vatikáni Zsinat dokumentumainak megismertetése mellett döntöttek. A katekézis-sorozat témáinak megválasztása nem véletlenszerű, hiszen az idei év október 11-e a Zsinat megnyitásának 50. évfordulója. A nagy Zsinat minden évfordulója jó alkalom arra, hogy hálánkat fejezzük ki a Szentléleknek, az Egyház jövőjével kapcsolatos reflexiós-időért az egyre bonyolódó társadalmi valóságban. Szintén alkalmat ad az Egyház által elért hatalmas eredmény és az Egyház helyzetén való gondolkodásra, amelyért mi is felelősek vagyunk.
I. A Zsinat résztvevőinek véleménye a fiatal krakkói püspökről
A Zsinaton, melyet XXIII. János nyitott meg és VI. Pál zárt be, összesen 3058 zsinati atya és számos szakértői illetve megfigyelői gyűlt össze. Ott volt néhány püspök a vasfüggönyön túlról is. A kommunista országok 150 püspökéből csak 25 vett részt a Zsinaton. Ez a szám 2 magyart, 3 csehszlovákot és 20 lengyelt foglalt magába. A lengyelek között ott találjuk az akkori prímást, Stefan Wyszyńskit és Karol Wojtyła krakkói érseket. Az úgynevezett keleti blokk többi képviselőjének távolmaradását az magyarázza, hogy az elnyomó hatalom megtagadta az útlevelek kiadását. Azt is el kell mondani, hogy sok lengyel püspök szintén ebből az okból nem tudott részt venni a Zsinaton. Szerencsére Wojtyła érsektől nem tagadták meg a külföldre utazást lehetővé tevő dokumentum kiadását.
A Zsinat megnyitásának évében Karol Wojtyła 42 éves volt, tehát nagyon fiatal püspök, alig négyéves gyakorlattal. (1958-ban lett püspök, 38 éves korában). Nincs tehát abban semmi különös, hogy szereplése eleinte nem keltette fel különösebben a Zsinat résztvevőinek és megfigyelőinek figyelmét.
Erről tanúskodnak az események tanúi által készített feljegyzések. Például az egyik legkiválóbb zsinati teológus, a francia domonkos atya, Yves Congar a néhány éve kiadott Mon Journal du Concile-ben, 1962-ben „valami lengyelről” írt, aki felszólalt a Szent Péter bazilika aulájában. Congar egy évvel később már kissé pontosabb. A Zsinat soron következő ülésének idején feljegyezte, hogy „egy lengyel püspök (káptalani vikárius Krakkóból) […] elém tolta bizonyos saját szerkesztésű, elég kaotikus, pontatlanságokkal, egyenesen hibákkal és hiányosságokkal teli szövegeit…” Végül, amikor a francia domonkos a későbbi Gaudium et spes konstitúción való munka folyamán találkozott Wojtyłával, ezt jegyezte fel: „Kitűnő benyomást tett rám. Domináns személyiség. Személyében van valami elevenség, magnetikus és profetikus erő, tele békével, lehetetlen neki ellenállni”. A teológus ez alkalommal [Wojtyła] saját szerkesztésű szövegét is elismerte, mert az „nagyszerűen és lelkiismeretesen dokumentált”.
Természetesen nem világos, hogy a Karol Wojtyłával kapcsolatos észrevételek változásának tényleg az lenne-e az oka, hogy ő maga érettebbé vált, vagy az, hogy Congar és a többi nyugati teológus fokozatosan megszabadultak a lengyel püspökkel szembeni előítéleteiktől. Nem kétséges, hogy a Zsinat mélyen hatott Karol Wojtyła gondolkodására. És nem pusztán szellemi hatásról van itt szó, hanem mindenekelőtt intellektuális inspirációról.
Egy másik francia teológus és zsinati szakértő, a jezsuita Henri de Lubac kezdettől fogva pozitívan értékelte Wojtyła fellépését, és úgy határozva meg azt, mint: „elég kiváló és figyelemre méltó”. Még jobban megismerte Wojtyła érseket a Gaudium et spes konstitúción folytatott közös munkájuk során. De Lubac így ír visszaemlékezésében: „Nem kell túl sokáig szemlélni ahhoz, hogy felfedezzük benne a legkiválóbb személyiséget”. És még hozzáteszi: „Reméljük, hogy a Gondviselés sokáig megtartja közöttünk VI. Pált, viszont ha egy napon mégis pápára lesz szükségünk, egyetlen jelöltem van: Wojtyła! De sajnos ez nem lehetséges. Ő esélytelen.” Mint később bebizonyosodott, a jelöltség lehetséges és nem is volt esélytelen.
Érdemes idézni még egy tanúságtételt, Stefan Swieżawski lengyel filozófustól, akit VI. Pál hívott meg a Zsinat egyik világi auditorának. A következő módon mutatja be Karol Wojtyła alakját a vatikáni környezetben: „hatalmas érdeklődést figyeltem meg a személyét, gondolatait és szereplését illetően […]. Láttam, hogy Wojtyła érsek valami nagyon nagyot hozott az Egyházba. Ő volt az első és talán az egyetlen lengyel püspök, akiben nem csak a kommunizmus által elnyomott Egyház gyötrelmeinek tanúját látták, de látható volt, hogy teljesen új, friss, felüdítő értékeket hozott be az egyetemes Egyházba.”
2. Karol Wojtyła hatása a Zsinat munkájára
Természetesen a Zsinat munkájában való részvétel azt jelenti, hogy [a krakkói érsek] felszólalt a viták során. Wojtyła 24 felszólalása maradt ránk. Karol Wojtyła szerepléseit elemezve négy egymáshoz kapcsolódó fő szálat látni, melyek a következő témákat érintik: az Egyház önértelmezése, az Egyház viszonya a világhoz, a szabadság és az apostolkodás.
1. Wojtyła felhívta a figyelmet arra, hogy a világgal való párbeszéd elérése nem vezethet oda, hogy az Egyház lemondjon saját céljáról, az üdvösség örömhíréréől. Továbbá harcolt az Egyházról szóló, Lumen Gentium konstitúció két fontos szerkesztési változtatásáért is: az Isten népéről szóló fejezet áthelyezéséért a hierarchiáról szóló fejezet elé, amely változtatás a megkereszteltek hivatását hangsúlyozza, illetve a Máriáról szóló fejezetnek a dokumentum elejére való átkerüléséért, amely arra lett volna hivatott rámutatni, hogy az Egyház inkább anya, mint tanító. Az első sikerült, a második nem.
2. Wojtyła rámutatott, hogy a világgal való párbeszédben habár természetes észérveket kell alkalmazni, nem szabad lemondani a kinyilatkoztatás egészének átadásáról. Az Egyház küldetése ugyanis nem csak azokat az elemeket foglalja magában, amelyeket a világ hallani szeretne, hanem azokat is, amelyekkel nem akar foglalkozni. Szükséges – ahogy Wojtyła mondta – „a világosság és az őszinteség”, ami az egyház természetfeletti céljának nyílt bemutatása.
3. Wojtyła számos felszólalásában kifejezte kiállását a vallásszabadság eszméje mellett, mégis rámutatott annak személyes, nem liberális indoklására. A vallásszabadság nem a szkepticizmusból vagy a közönyből, hanem abból a meggyőződésből ered, hogy a személy akkor is méltó a tiszteletre, ha hibázik. A vallásszabadság egyéni jog, hiszen az igazság keresésének és hirdetésének jogából következik.
4. A későbbi pápa szót emelt az apostolkodás kérdésében. Természetesen beszélt arról, hogy az apostolkodás nem csak a papság, hanem minden krisztushívő hivatása, mégis felhívta a figyelmet arra, hogy ezt a hivatást nem muszáj speciális társulati körülmények között megvalósítani. Nem mindenki akar ilyen társulatokban működni, és nem is mindenhol tudnak ilyenek működni, az apostolkodás valamilyen formája azonban mindenkinek kötelessége.
A plenáris felszólalásoknál is fontosabb volt, hogy Wojtyła részt vett a Gaudium et spes utolsó verziójának szerkesztését végző tanács munkájában. A későbbi pápa krakkói munkatársaival együtt elkészítette a konstitúcióra vonatkozó saját tervét, „Krakkói vázlat” címmel. Munkájáért nagy elismerést kapott és felhasználták azt a dokumentum utolsó változatának elkészítése során. Congar szerint, éppen Wojtyła beavatkozásának köszönhető, hogy a konstitúcióban nem csak a mai világ által feltett kérdéseket veszik figyelembe, hanem a kereszténységgel konkuráló marxizmus és ateizmus által adott válaszokat is. Tehát Wojtyła az, akinek a dokumentum mély emberismeretét köszönhetjük.
Az ember legteljesebben Krisztusban találja meg önmagát. A Gaudium et spes konstitúció eme alapvető megállapítása valószínűleg Wojtyłának köszönheti ezt a formáját. Számtalanszor fog még rá hivatkozni és a későbbiekben erre építi saját pápai tanítását.
Befejezés
Zárásképpen szeretném idézni Angelo Scola kardinális véleményét, amely kimerítően összegzi Karol Wojtyła elkötelezett részvételét a Zsinat munkájában: „Wojtyła érsek azok közé tartozik, akik kivételes, mennyiségi értelemben, és különösen doktrinális szinten rendkívül gazdag és változatos módon járultak hozzá a Zsinat munkájához”. A zsinati atyák megismerhették a Wojtyła beszédeiben feltáruló teológiai szintézist. Maguk a lengyel püspökök pedig, különösen a zsinati munka második része során, elismerték őt hivatalos képviselőjüknek, szinte vezetőjüknek, rábízva a jogot, hogy felszólaljon mindannyiuk nevében.
Wojtyłának tehát nagy szerencséje volt: a Zsinat mind a négy ülésén részt vehetett, és ez idő alatt különösen tehetséges, intelligens és művelt emberként mutatkozott be az egyházi méltóságok előtt. Ennek tizenvalahány év múlva majd igen nagy jelentősége lesz a Sala Clementinában, ahol Szent Péter utódját választják meg.
Az akkori perspektívából nézve szinte nyilvánvalónak tűnik, hogy nem lehetett volna 1978-ban krakkói pápánk, ha Karol Wojtyła nem kap útlevelet Rómába és nem vesz részt a II. Vatikáni Zsinat ülésein.
Vas Viktória fordítása
